A társadalmi szerepvállalás divat lett. Ha valaki csak azért csinál valamit, mert divat, azt nem szoktuk szeretni. Egy kicsit húzzuk a szánkat. Ez esetben kivételt teszek: nem bánom, ha egy cég csak azért tesz valamit a társadalmi szerepvállalás terén, mert az politically correct. Már az jó, hogy teszi, akármilyen megfontolásból is ered az.
Nemcsak cégek, hanem egyének is tudnak példát mutatni a társadalmi szerepvállalásban. Sokféle módon. Van olyan, amikor valaki a saját vagyonának egy részét bizonyos ügyek, alapítványok támogatására fordítja. És van, amikor valaki olyan gondolatokat, tevékenységeket indít el, hirdet meg, amelyek megindítják mások gondolkodását, ennek nyomán mozgalmak alakulnak ki – mindezzel hozzájárul ahhoz, hogy a világ jobb legyen. Akármelyik utat is választja valaki, számomra ez mindig nagyon tiszteletreméltó.
C.K. Prahalad jelenleg a világ első számú gondolkodója. Esélyek a piramis alján című könyve célja, hogy megváltoztassa a szegénységről a tévé képernyőjén látottak alapján alkotott képet. Amit megfogalmaz, forradalmi gondolat: a világ milliárdnyi szegényének vásárlóerejét összeadva óriási potenciállal állunk szemben.
Szerinte a világ leggyorsabban növekvő piaca ott rejtőzik, ahol az ember a legkevésbé sem várná: a piramis alján. A világ többmilliárd szegényét tévedés teherként kezelni. Gondolkodása ezért paradigmaváltó. Azt mondja, tekintsünk rájuk inkább úgy, mint lehetőségre. Ahelyett, hogy azon elmélkedünk, hogy a globalizáció jó vagy rossz a szegényeknek, inkább arról beszélgessünk, hogyan tudnánk a globalizációt mindenki javára fordítani.
Számos remek kezdeményezés indult már, amelyben kis- vagy nagyvállalkozások a piramis alján (Bottom of the Pyramid – BOP) teremtettek sikeres piacokat, és ezzel hatalmas lendületet adtak a szegénység felszámolásához.
Jacqueline Novogratz, aki korábban a Világbank és az UNICEF tanácsadója volt , szintén a szegénységgel foglalkozik. És Prahaladhoz hasonlóan a szegénységet teljesen új megközelítéssel vizsgálja. Missziója: radikálisan megváltoztatni azt, ahogyan a fejlődő világ problémáit megközelítik. Bevezette a “patient capitalism” kifejezést.
A szegénységhez azonnal hozzákapcsoljuk a segélyeket, a jótékonykodást. Jacqueline Novogratz mást akar. Az ő célja valóban “halászni megtanítani”. A szegények életének javítására üzleti megközelítést javasol. Az általa létrehozott és vezetett Acumen Fund alapítvány ezt valósítja meg a gyakorlatban.
Céljuk, hogy vállalkozó szemlélettel oldják meg a globális szegénységet. Kis adag emberbaráti tőke, nagy adag üzleti érzékkel kombinálva olyan vállalatokat tud létrehozni, melyek rengeteg szegényt szolgálnak. Arra ösztönözte és ösztönzi a fejlődő világ vállalkozóit, hogy hozzanak létre olyan intézményeket, melyek szebbé és jobbá teszik az emberek életét.
Az Acumen jelenleg több, mint 30 millió USD értékű beruházást menedzsel Afrika déli és keleti részein. Elsősorban az egészségügyre, a vízellátásra, a lakó körülmények javítására és az energiaszektorra koncentrálnak.
Ebbe a gondolatkörbe illeszkedik az interim menedzsment is, melynek létezik egy társadalmi szerepvállalással kapcsolatos olvasata. Vannak ugyanis olyan interim projektek (itt elsősorban a hazai tulajdonú cégekre gondolok), amelyeknél az interim menedzsment - szolgáltatás révén sikerül kivezetni a céget egy válságos helyzetből. És ezzel munkahelyeket lehet megmenteni, továbbá elkerülhető az is, hogy tulajdonoscsere által a cég külföldi tulajdonba kerüljön. Ugyanakkor szintén gyakori és fontos az interim projektek során a kulturális hatás: az interim menedzser egy cég menedzsmentjében eltöltött idő alatt jelentősen hozzá tud járulni ahhoz, hogy ott pozitív irányba változzon a menedzsment-kultúra. Ez pedig hozzájárulhat a cég életképességéhez.
A társadalmi szerepvállalás fontos. Közvetve és közvetlenül, egyénnek és vállalatnak, hagyományos vagy szokatlan módokon egyaránt. És milyen szép is lenne, ha nem arra várnánk, hogy a másik tegye meg azt a bizonyos lépést! Erről mindig Kennedy elnök szavai jutnak eszembe: "Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért."
Lehet velem vitatkozni: én úgy gondolom, hogy a profit szférában bizonyos szint felett tevékenykedőknek „kutya kötelessége” valamit visszaforgatni, visszaadni a társadalomnak. Legyen az az anyagi támogatásuk, a ráfordított idejük, vagy az ötleteik, kezdeményezéseik. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, ezt nem lehet kötelezővé tenni. A késztetésnek belülről kell jönnie. A jó példák pont arra jók, hogy megindítanak talán valamit azokban, akik még nem gondolkoznak így.
Vallom, nem kell ahhoz milliárdosnak lenni, hogy valaki tegyen a közösségért, egy ügyért, a hazájáért, a világért. Vajon naiv vagyok, amikor azt gondolom: ha minél többen gondolkodnánk és cselekednénk eszerint, akkor jobbá válna bolygónk?
