Interim Menedzsment

2010. augusztus 5. előtt a chilei Luis Urzúa nevét szűk környezetén kívül valószínűleg senki sem ismerte. Mostanra a Google 1.340.000 találatot ad ki ennek a névnek a beírásakor. Augusztus vége óta szerettem volna írni róla, de addig nem mertem, amíg mind a 33 bányászt épségben fel nem hozták.

Sok mindenről lehet beszélni a chilei bányászok drámája és szerencsés megmenekülése kapcsán. Lesz, akinek az a csodálatos mérnöki munka jut eszébe, ami lehetővé tette a bányászok felszínre hozatalát. Lesz, akit az foglalkoztat, hogyan válnak celebekké a föld fogságából kiszabadított emberek. Pszichológusok hada fogja lelkesen elemezni különböző (pl. szociálpszichológiai, katasztrófapszichológiai) szempontból hőseink viselkedését és a poszttraumás stressz különböző tüneteit, amelyek előfordulhatnak. Engem Luis Urzúa, a műszakvezető érdekel – menedzsment szempontból.

Amiről viszonylag kevés szó esik: az a bizonyos 17 nap, amíg a 33 bányász sorsáról nem lehetett semmit sem tudni, vagyis amíg a teljes bizonytalanság uralkodott 700 méter mélyen. 17 nap elég hosszú ahhoz, hogy a remény elszálljon, és a rendelkezésre álló étel, de ami sokkal rosszabb, a folyadék elfogyjon. A lehető legrosszabbra lehetett gondolni. Ez időszak alatt igazi professzionális válságmenedzselést hajtott végre a harminhármak műszakvezetője. Rendíthetetlen nyugalmával és szervezőkészségével a helyzet magaslatán állt. Szigorúan beosztotta a menedékhelyen fellelhető ételt: kétnaponta két kanál tonhal és fél csésze tej jutott mindenkinek, a kekszek és barackkonzerv mellett. Még egy lázadást is elfojtott, amikor kétségbeesésükben néhányan megpróbáltak utat vájni maguknak a felszínre, mindannyiuk életét kockáztatva ezzel.

Mit csinált tehát?

1. megőrizte nyugalmát;
2. nyugalomra intette embereit, megakadályozta a pánik kitörését;
3. a szűkös erőforrásokat beosztotta;
4. megszervezte az életet a lehetetlen körülmények között;
5. reményt adott az embereinek, hogy majd megmentik őket.

Gondoljuk el ezeket 700 méter mélyen, 30 fokos melegben úgy, hogy fogalmunk sincs arról, meddig lesz oxigénünk és innivalónk, és mikor sikerül kapcsolatot teremteni a külvilággal!

A mentésben résztvevő egyik pszichológus így nyilatkozott Luis Urzúáról:„Valami emberfeletti van ebben a fickóban.”

Nem csodálkoztam, amikor meghallottam, ő fogja társai közül utolsóként elhagyni a San José bányát. Egy igazi kapitány pontosan ezt teszi. Mikor kiszállt a mentőkabinból, a következőt mondta:„Remélem, ez soha többé nem fog megtörténni még egyszer.” – majd nagy ölelések közepette jelképesen átadta a műszakot az államfőnek. És köszönetet mondott a mentőakcióért.

Ha nincsen a hirtelen fénytől a szemet védő napszemüveg, talán könnycseppeket is láthattunk volna az 54 éves műszakvezető szemében, mint ahogy sokak szemében volt is, akik a mentés pillanatait látták élőben vagy a világhálón.

Chile boldog és büszke – jogosan. Az emberiség történelmének egyik legnagyobb mentőakcióját hajtották végre. Ilyen sokáig még nem voltak a föld rabságában bányászok. Jegyezzük meg Luis Urzúa nevét! A hatóságok és a NASA emberei ugyanis úgy vélik, rátermettsége nélkül elképzelhetetlen lett volna a 33 bányász sikeres kimenekítése.

Valami olyasmit tud és tett az Atacama sivatag mélyén Luis Urzúa, amit menedzsment tréningeken nem lehet megtanulni. Mégis remélem, tanulunk tőle.