Régóta foglalkoztat az alázat kérdése szakmai nézőpontból és az egyén fejlődése szempontjából is. Mikor 2008 nyarán interim menedzserekkel készítettem interjúkat, több beszélgetésben is előkerült az alázat fontossága. Ezért bíbelődöm most vele.
A magyar nyelvben valahogyan negatív képzettársítások kapcsolódnak hozzá. Ódivatú, poros. Számomra azonban pozitív tartalmú és fontos szó. Ahogy végiggondolom a munkáim során nyert tapasztalataimat, tudásrendszerem megváltozását, személyes tudásom változását – ezek jelentős része az alázatból fakadtak. Szakmai alázatból. Ott és akkor úgy éreztem, van mit tanulnom. És ez lehetett egy hangsúly, egy gesztus, egy jó mondat, egy meggyőző érv – bármi. De honnan jön az alázat? Nem tudom. Csak sejtem, hogy nagyon mélyről. Képesség, hogy teret engedjek az új befogadásának. Ez nem azt jelenti, hogy mindig és mindenkor. Meg kell érezni – ezt is, mint annyi minden mást, az életben és az üzletelésben egyaránt.
Egyetértek Paolo Coelho-val, aki így vall az alázatról A Zahír című regényében: (…) „amit meg kell tanulnunk, az mindig ott van a szemünk előtt, csak alázatosan és figyelmesen körül kell néznünk, hogy meglássuk, mit akar tőlünk az Isten, és melyik a legjobb lépés, amit a következő pillanatban tehetünk.”
Alázat kell ahhoz is, hogy az ember elfogadja, és jól fogadja a dicséretet, és munkája eredményeképpen az előléptetést, a magasabb pozíciót. A pozíció nem változtathatja meg, pontosabban nem kéne, hogy megváltoztassa az embert: továbbra is tanulni, tapasztalni, és fejlődni kell.
És alázat kell a kudarcok elviseléséhez is – mert hát kit nem érnek kudarcok munkája során? Mérei Ferenc egyszer úgy válaszolt egy rádióműsorban a sikeres élet titkát firtató kérdésre, hogy az „nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni.”
Mi az alázat ellentétje? Az arrogancia? Lehet egy ilyen olvasat is. Arrogancia a valaki által saját magánál kevesebbre tartott személyekkel szemben mutatott túlzott büszkeség, öntudat és felsőbbrendűség megnyilvánulása viselkedésben, gesztusokban és fogalmazásban.
Mérő László után szabadon: jámbor ember ne menjen interim menedzsernek. Ehhez a szakmához is kell valamennyi arrogancia. Hogy mennyi? Azt az „ott és akkor” dönti el. Ez az, amit nem lehet megtanulni – szerintem. Érezni kell.
Alázat és valamennyi arrogancia – benne vannak az interim menedzser kelléktárában. Csak tudnia kell, mikor, melyiknek engedjek teret.
